Zúgva, sisteregve jött a szél,
dühösen vágta rám a kertkaput.
Forró leheletével felszárított minden
harmatot. Bebújt bokorba, résbe, majd
sziszegve hozzám bújt, körbe ölelt.
Nem engedett, beszél hozzám.
Illatokkal cirógatott, estikével, eső illattal.
Szagokat hányt rám, égett hús szagát,
temetetlen halottak bűzét… esti harangszót, gyermeksírást,
üvöltve forgott, ágakat tört, majd elnémult egy percre,
bűnbánón súgta: sajnálja, hogy megkorbácsolta
a haldokló tengert.
Bogarak zümmögtek hátán, pillangók kitépett
szárnyai lebegtek előttem… hirtelen szoliterré vált a platán,
és én fáradtan leültem alá.
A szél, viharrá nőtt, már nem simogatott, pusztító erejével körbe forgott:
– Nem értelek!– szólt hozzám – Bezártad magad, érzéketlen és
érinthetetlen vagy! Elhoztam mindent, amiről tudnod kell,
lélegezz velem, érts meg engem!
– Értelek – súgtam – a falak amiket látsz… csak védenek engem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: