Az alkony elküldte felém bíbor sóhaját,
vén fák alatt nyújtózik az árnyék.
Elfáradtam én is hosszú sétámon,
pihenni vágyom
Látod itt ér véget a világ, hol összeér az ég
a víztükörrel, s eggyé válva hullámzik felém.
Kősziklákon surran, majd korbácsol az idő
csillagok gyúlnak fenn és buknak alá
torzóként változik a tér, visszafelé dübörög
vad iramban a megtörtént jelen.
Kövek… mióta álltok a parton?
Ha beszélni tudnátok, emlékeitektől
összeroskadna fájón e törékeny bűnös kor
Évmilliók óta figyeltek, nézitek ahogy nyugszik a nap
a folyó túloldalán, láttátok hogyan éledt újjá
és pusztult el újra és újra ez a világ.
Minden elmozdult, bomlott, jajongva elhalt,
csak ti álltátok a szél a víz a tűz ostromát.
Kövek… csillogó, hideg néma kövek.
Testetek bezárta időtlen időkre
a végtelen emlékezetet.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: