Alszik még a város, az ódon kövek
közt lapuló porszem sem mozdul,
hibába jajdul a sikátor ölén a szél.
Útjelző lámpák hunyorgó fényében
szitál a hajnali köd, könnyekké válik
a szennyes háztetőn, majd felfénylik
az utca macskakövén. Fázik a lelkem.
Riadok minden hangra, mit zörget
kint a szél, nyikorgó kapuk alján hever
a reggel, átölelve ringatja, mint anya
gyermekét, a nappalom torzszülött félelmét.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: