“Az évek jöttek, mentek,” észrevétlen,
elsuhant mellettem több évtized, de
nem törődtem a múló idővel. Velem voltál.
Melegített a szemedben izzó parázs.
De egy nap fátyolt húzott az ég az arcára
az ébredő magány hozzám simult, rám
tekerte köldökzsinórját, és fájdalmam
megszülte a hiányt.
Egészen összetörtem, kis apró cserepekké
váltam, min gyöngyözve sírt a hajnal,
az est, és az idő már vánszorogva
lépdelt a poros utakon, amin szétgurultak
lelkem összes igazgyöngyei.
Valahol elmaradtál tőlem, valamikor. Még
daloltam, hangosan nevettem, pedig már
te nem voltál sehol.
A boldogság ott ült ma is egy ócska padon
kinn a parkban, a régi helyen. Mellé ültem
vártam, talán mint rég, átölel. Hallottam, hogy mesél
a szél, a neved suttogta fülembe szüntelen.
Lábamhoz simult egy rozsdás falevél,
min elfakult minden nyárszínű ér.
Sétálok az őszi fák alatt. Érzem, itt lépkedsz velem.
Nem nézek fel, de megérint, az illatod, kezed
selyme bújó ujjaid hegyén. Bolondság
ez az érzés, mégis jó, önámítás az örökké
létezésed, mi majd egészen végig kísér.
Az idő lelassul, kitisztulnak a képek,
meg megállok néha, ha látom a szépséged.
Szívemben nyugszik a csend,
régi emlékeimben
“Élsz és uralkodol örökkön. Amen.”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: