Szürke rongytakaróba bújt a Nap,
zörgő falevelek szél sodort hada
útra kel a végtelen poros utakon,
nyomukban az elmúlás démona.
Tajtékzó hullámon olajfolt, ring,
mint halotti lepel, már nem int
feléd, nem hívogat, halott meder
az élet végső nyughelye, a tenger.
Égre törő obeliszkek, romos
templomok, üszkös felhőkarcolók,
dacolnak még a sugárzó éggel,
néha ledobnak magukról nehezéket.
Ím, itt az ember, ki pusztít, nem teremt,
örök halhatatlanságáért perel, elvesz,
önmagának vart hullazsákjában
mosollyal arcán, már semmiért se felel.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: