Katerina Forest: Mikor a Nap

Mikor a nap elsiratja az utolsó bíborkönnyét

és az estben elring kicsit még a tó vizén,

könyörtelenül jön mögötte a sötétség,

a hűvös esti szélben újra didereg lelkem.

Próbálok küzdeni, mesében élni,

álmodni újra mint rég, nézni

önmagam tükörképét, keresni

egy pontot,honnan újra kezdhetném

szétszaggatott boldog napjaim.

Mit építek nappal, széthullik estére,

önámításból kudarcok hullnak,

hamis üveggolyók pattogva gurulnak,

és újra és újra, jön a fájó érzés,

az üresség a kínzó egyedüllét.

Pedig zsong körülöttem a világ,

zajok simulnak hozzám, érzem

illatát a létnek, valaki köszön, valaki elmegy

valaki folyton hozzám beszél, és nekem

mégis befelé hullik könnyem, mert

vigasztalhatatlanul hiányzol nekem.

Üldögélek kicsit, bolyongok a múltban

nem engedlek el, megidézlek újra:

– Ülj mellém kedves, hadd nézzelek.

A száguldás megáll, az idő lelassul

egy pillanatra a perc megreked

és érzem eljöttél, itt ülsz velem,

Szemed sugarából a hold ezüstje hullik

szád mosolyából halk zene szól, már

érzem a bennem lévő remegést,te

hozzám fordulsz és szólsz – Miért

nem felejtesz el örökre engem?

Sok éve már, hogy elhagytalak és

járom a végtelen égi utamat.

Engedj el engem.

Megpróbálom elmondani neked,

hogy ne kérj tőlem lehetetlent.

Ha elfeledlek, meghal vele az érzés,

a soha nem múló igaz szerelem

Miért szeretsz?- kérdesz újból.

Én csak suttogok:nem tudom.

Nem az szeret kit látol

A lelkem ott benn, az szeret.