Katerina versek

Egy fénysugár ma végigkísért,kezem ölén ringott szüntelen.Nyitotta lelkem belsejét, ölelteszívem, és minden melegétnekem adta, visszaadta nekemaz elveszett önmagam szeretetét. Egy kis fény a nagy sötétségbenkóborló lelkemnek utat mutatott. Segített, hogy átlépjem az árkot,ne essek földre szüntelen,ne legyen több seb, ne vérezzenhitem, hívogatott, ígérte kivezetebből, a vak vezet világtalantvilágból…a fény, a szeretet. /id Pieter Bruegel festmény… Tovább »

Egyszer véget ér az álom, jól tudom. De addig hiszek és álmodom. Egyszer véget ér az út, amin megyek. De míg látom a fényeket, nem pihenek. Egyszer magam maradok, mert angyallá változol, Elmerülsz az ég kékjében. Egyszer véget ér az álom, felébredek. Síró hajnalon kereslek, hol vagy kedvesem?... Tovább »

Kérdezlek, de nem válaszolsz.Nézel rám, és elhajolsz.Testbeszéd.Szavak nélkül üzentél,hogy kettétört valami benned.Nem érintesz, és nem ölelsz.A távolság egyre nő közted és köztem.Keresem,az okot, a hibát, hogy hol tévedtem,mit nem vettem észre,mikor tévesztettem, mikor nem követtema józan logikát. Legyintesz.– Mit keresel?- Ne keress logikát!Az érzelmek tengerén törött hajó a józan gondolkodás.  ... Tovább »

Látod, a köd hogy hasal a tájon? Mint az énlustaságom a hajnali ágyon. Vak szemmelfényt keres, nyújtózkodik a szürke mocsokban. Látod az utca emberét, kik lehajtott fejjelsietnek elérhetetlen céljaik felé, szempillájukonrebben a köd lecsurgó szennye, undorodvatörlik magukról mintha a sors hányadéka lenne. Arcukra fagyott mosolyukból gyöngyfüzért fona hideg reggeli szél, görgeti maga előtt fel a… Tovább »

Ha itt az idő és szól fentről egy angyal, – Készülj, már az óra lassan lejár! Megkérem én az angyalom, ne siessen oly nagyon, mert sok munka vár még rám.  Földi emlékeim, itt nem hagyhatom. Készülődök és pakolgatok mindent, mi  szebbé tette földi életem. Gyűjtök a patakból gyöngyös csobogást, Szél hátáról zizegő levelet, virág szirmát,… Tovább »

Szorítlak, ne félj nem vagy egyedül, az éjszaka körbeölel, velünk együtt szuszog, dünnyög a hideg mozaik kövön a széthullott életünk.   Az álom elvisz oda ahová vágysz terített asztal mellé ültet, testedre terít hófehér ruhát. Majd meglátod mennyei lesz minden, lépj bátran kedvesem sose félj, itt vagyok veled.   Fésülöm selymes hajad, virágot tűzök közé…… Tovább »

A fák levelén vörös folt izzik, jajdul az erdő, reccsenve tör le az ág, búsul lenn,  a földön a porban a sok kiszikkadt virág.   A  meleg szélben ring  a vízen egy árva csónak, korhadt fájához simul, ütődik, koppan, a mélyből kivetett  bűzös halraj.   Zörren a parton egy üres sörös doboz, mint zászló leng… Tovább »

Szürke rongytakaróba bújt a Nap, zörgő falevelek szél sodort hada útra kel a végtelen poros utakon, nyomukban az elmúlás démona.   Tajtékzó hullámon olajfolt, ring, mint halotti lepel, már nem int feléd, nem hívogat, halott meder az élet végső nyughelye, a tenger.   Égre törő obeliszkek, romos templomok, üszkös felhőkarcolók, dacolnak még a sugárzó éggel,… Tovább »

Már nem félek.A görcs oldódik.Már értékeltem.Elfogadtam,már nyugodtanvárom a holnapot. Az est nem rémiszt,sem az álmok.Már nem sikoltaz alvó tudatom.Már nem félek. Letisztultak a képek.Ha reggel kinyitom ablakom,és látom a felkelő napot,akkor megköszönöm,hogy ezen a földön élek. Megköszönöma felhőknek az esőt,a napnak a meleget,a fa árnyékát dicsérem. Megköszönöm,hogy szeretetben élek,hogy aurámban fénylik a hit,hogy látok mindent,azt… Tovább »

A pszichém megfoszt ma az álmaimtóltágra nyílt szemem a semmibe néz,fejemből kigördül a tudat, előttem fetrengmint az utcasarki részeg saját nedvébenmocskosan bűzlik, szégyellem sorsomat.Megtörténik az, mitől reszketve féltem,a sors az mi arcul üt, kinevet, tehetetlenember vagyok már én is, árván egyedüla vinnyogó tömegben.Talán egy rés, kicsinyke egérút, mi kivezeta tébolyult világból, hol nincs már érv,se… Tovább »

Alszik  még a város,  az ódon kövek közt lapuló porszem sem mozdul, hibába jajdul a sikátor ölén a szél. Útjelző lámpák hunyorgó fényében szitál a hajnali köd, könnyekké válik a szennyes háztetőn, majd felfénylik az utca macskakövén. Fázik a lelkem. Riadok minden hangra, mit zörget kint a szél, nyikorgó kapuk alján hever a reggel, átölelve… Tovább »

“Az évek jöttek, mentek,” észrevétlen, elsuhant mellettem több évtized, de nem törődtem a múló idővel. Velem voltál. Melegített a szemedben izzó parázs. De egy nap fátyolt húzott az ég az arcára az ébredő magány hozzám simult, rám tekerte köldökzsinórját, és fájdalmam megszülte a hiányt. Egészen összetörtem, kis apró cserepekké váltam, min gyöngyözve sírt a hajnal, az… Tovább »

Most csak egy percet kérek, egy rezdülést, egy akkordot a hegedű húrján, érintést a széltől, arcomról lesikló selyemkendőt, fénysugarat a szemembe,  egy szót, fájón esdeklőt,  illatot kérek, bódítót, hogy érezzem élek, érzek, látok, még itt vagyok, még fájok... Tovább »

Még gyengülő karod az égnek emeled a sebek mik rajtad vérzenek, már nem fájnak, kikapcsolt neuronok körbecsókolják lelked, már csak zsibbadtan révedsz a semmibe. Elfeledett emlékek kopognak, jönnek, összemosódik a múlttal a jelen. Átok van rajtad, már régen érzed. Égett hús szagát öklended a mélybe, mocsokban feszül a miatyánk, rózsa füzéren simul, hintázik a halál,… Tovább »

Az éjszaka hamar jött újra, ráhasalt a tájraés sötétség borult a csendes szobánkra,megszoktam már,… hogy már nem beszéltünk,egy ideje csak némán figyeltük, hogy cammogkínlódva velünk az idő, tengernyi emléktőlroskadón, meg- megállva, megpihenve,tétován, szinte szégyenlősen kivárva. Néztél rám esendőn, szemedben láttamegy kicsinyke bűntudatot, te már tudtad,hogy nemsokára örökre magamra maradok. Figyelted és vártad azt a sötét… Tovább »

A mennyezet repedéseibe bújik a lét,aláhullok, nem érzem a mélységét,csak a hideg leheletét, hív az enyészet.Haldoklom. Ne félj tőlem, ne sirass engem, csakmaradj velem, simítsd a homlokommin száz év gyötrelmének ráncaisimulnak el, vágyva a végtelenbe. Már lidércet látok, rám mered,orromban érzem bűzét a végnek, dene hagyj egyedül, még maradj velem. Ott a fényben, ugye te… Tovább »

Mint egy méhkas zsong ez a világ, pénzéhes nyálcsorgató kaptár, miben szolgalelkű koldus katonák  mossák napról napra az urak lábát Hasra hát! Taposson rajtad a kor, verjen véres csíkot hátadra, ne sírj, ne szólj. Már érzed és tudod, hogy itt a vég. Mint Róma bukása eljött, ideért hozzánk a szenny, a romlott idea, miben már… Tovább »

Pihennék én egy árnyas lombú fa alatt,egy sziklafal tövén, melyen szikrát szór a nap,egy érből csordulna lábamhoz gyöngyözvecsillogón a kövek nedve, mintha lelkem könnyezne Mennék én úttalan utakon, naptól hevült homokbantaposnám életem keservét, bár elhagynámlelkem kínzó, nehéz terheit, mik, mint a parazitákbelülről gyökereznek, fojtanak, végül meg ölnek. Kérnék én időt a Sorstól, haladékot csak egy… Tovább »

Réseken bújik a köd, ragad üvegre, kőre,csontjaim szilánkjaiban nyilall a tőre,ma újra alászállok a pokol fenekére.Átlépem önmagam tűréshatárát,vonszolom idegeim zagyvalékát.Fáj nagyon az Élet! Ringatom magam keserű holnapba,álmaim dobozba, viszem a síromba.Még mindig visszatértem a túloldalról,kicsike fénysugár, mi hozzám átjutottkörbeölelt, melegített, visszahúzott.De most fáj nagyon az Élet! Kertemben a rózsák kiszáradtak,fáimról a levelek mind lehullottak.Kezemet nézem… Tovább »

Még sírhatsz, még hullhat a könnyedtemetheted gyermeked, még nincs vége,még most következik, amibe beleremegez a törékeny világ, otthonod, hazád. Még sírhatsz, még érezheted illatátaz esőnek, mi oly gyorsan mosta áta vérrel telt utcaköveket, amin állszbambán és nem értesz semmit, nemérted mi a bűnöd, miért ver Isten? Még sírhatsz, még hullhat a könnyed,míg térdepelsz a mocsok… Tovább »

Egy nap útra keltél, rám hagytad a múltad,és kisszobádban mindet összeraktad.A féltve őrzött bögrét, szakadt láncot,az ünneplő ruhádról leszakadt gombot. Azt mondtad vége, elmúlt a gyerekkor,két lábon állsz ezután, mint a kőszobor.Fújhat hideg szél, eshet felhőszakadás,ne féltselek, már régen felnőtté váltál. Sírtál egy kicsit, színleg, vagy igazán,nem éreztem belül, az elválás fájdalmát.Nyikorgó kapu lépted után… Tovább »

Egy nap körbe rajzoltam magam a porban,úgy döntöttem minden kívül rekedt, senkine zavarjon többet, én itt benn a körben jól el leszek. Elfáradtam nagyon, már könnyem se hullott,elsírtam mindet, azokért kik elhagytak engem.Elmentek örökre egy égi mezőre, hol végtelenszeretetben ring egy földöntúli világ, már nemsírok utánuk, csak hiányuk fáj. És elmentek, elhagytak páran, kiket mégitt… Tovább »

Amikor fáradt kezemMár mozdulni se tud,Amikor elmémbenA tudat kihunyt,Akkor leszek boldogtalan. Míg érzem az illatot, mígidegszálon fut a remegés,puha a tapintás, nem érdekelaz elmúlás. Majd te is megtudod,megérzed a félelmet,ami úgy követ, minta vadász árkon-bokron áta nyomodba jár. Ujjaid görbülnek, hátad hajol,évgyűrűk szemed alatt.A test, amiben éltél elkopik,aszalódik. Mint egy kócbaba,gyér hajad őszül, fogaid hullnak,erőd… Tovább »

Sétált, mint aki ráér,lassan, szinte észrevétlen.Nézett az üvegfalon át egycsodálatos idillt. Szemekörbeölelte, a vértől rózsássertéskarajt, cirógatta a zsírosfalatokat. Nyála csorgott, márpatakba folyt, ádámcsutkájale-föl mozgott. Elképzeltea gőzölgő levest,az illatossercegő húst, szinte beleszédülta vágyba- Kér valamit?- szóltak rá.Arcát gyorsan igazítvaszerény mosolyra húzta,– Semmit kedveském, csak nézelődök.De sírt az éhség az álarc mögött.Az utcán sóhajtva nyúlt a kidobottszemétbe,… Tovább »

  Ma újra felszálltak a repülők, temetni a jövőt,ezüst testükön csillan a napfény, övék az ég.Lenn a völgyben patak csordogál, rajta mintátfodroz a szél, hátán dallal repül tovább,bukfencet vet benne a gyermekkacagás.De nézz fel az égre, és keresd a varázst,a nap fénylő sugarát, nézd a repülők utána szürke homályt, mi elfedi szemed elől akék tengert,… Tovább »

A hold arcélén hó fátyol játszik,hűvös ragyogásban nyugszik az ég,lenn a völgyben dérré válika harmat, süvítve jön az északiszél, búvik a csend odúba, résbe, kinnnyílik a tér, még áll az idő.A tél szele feszül már a hegy oldalánakerős fenyves hajlik sír karjában,törik büszke lombja, földre koppan. A szegénység reszket otthonába,reményét veszi a hideg tél, kizörgeti… Tovább »

Terítő nélküli asztal közepénüres tányér.Meleg leheleted kondenzcsíkkéntkörbejárja a hideg szobád.Nem vagy egyedül.Veled ül az üres tányért bámulvaa család.Huszonegyedik század!Ki hitte volna,hogy ezt hozza rád?Társbérlőd a nyomor.Mindennap várod a végrehajtót.Pedig dolgoztál, reggeltől estig,hisz te voltál az átlag,aki az életbe belefáradt.Hittél,az égen tündöklő tűzijátéknak,hittél,a hülyítő reklámoknak,elhitted,hogy megengedheted magadnak,hogy házat vehetsz, plazma tévét.Hittél az összes hazugságban, ahíres huszonegyedik… Tovább »

A Nap óriás vörös gömbje a horizontra ért,ringott még kicsit a tó vizén,játszott a faleveleken, pasztellt festett, majdszürkét, utána maradt a sötétség. Naplemente, mindennap csodálom, az égüzen felém, új nap jön holnap,vele együtt egy új remény. Mi lesz akkor, ha zárt szemem nyitni nemtudom, hiába minden erőfeszítés,ha eljön értem az örök Naplemente,és nem virrad a… Tovább »

Az est ráborul a tájrakoromfekete köpenye alattpihen a föld.A sápadt hold fekszik a felhőkmögött. Surran a tolvaj, halkanészrevétlen,mordul a láncos kutya.Zörög a haraszt, reccsen az ág,félelem figyel a fán. Fordulsz az ágyban,az álom tovaszáll.Nyitott ablakodbankönyököl a túlvilág. Nyomsz egy híreket,kergeted a szellemeket.Bámulod a képeket.Pusztítás, tüntetés, éhezés,válság, ígérgetés. Ülsz és várod a csodát.A tolvaj ügyes,viszi a… Tovább »

Valahol az utca sarkán füstbe burkol az est,jéghideg szél könyörtelenül, süvítve zenél.Egy jelző tábla alumíniumból, rajta zörgeta jeges eső egy dalt, tam-tam, és újra tam-tam, csörög, onnan földre hömpölyög, de tenem érzed, csak a magány üres tam-tamátdobolja benned a kiégett lelked a szív ritmusát.Közben égető tüzeket rak benned a Hazavágyás.... Tovább »

  Emeld fel a fejed és állj ki az utcára,akaszd a táblát elgyengült válladra,sírd a nagyvilágnak fájó könnyeid,hátha a patakból tenger kerekedik. Ne görnyedj a szégyen igájában,ha kell, halálig tarts ki igazadban.Vakok és süketek közt törd az utat,utánad ők úgyis vesztükbe hullnak. Te vagy az élet, a bölcső, a hit,a termékeny jövőt hordozó,kinek lelkén most… Tovább »

Egy nap, elhozza nekünk az Engedetlenséget,akkor a birkaruhát te is farkasbőrre cseréled, nemmész bégetve a vágóhídra, nem hallgatsz a vezérkoskolompszavára,mikor az út mentén minden jelző táblaegyfelé mutat, te letérsz s járod a saját utad.Nem küldöd fiad a harcmezőre, se fel a csillagfényeségre, hogy ezüstmadár hátáról szórja rád a halált,arra kéred csak, hallgassa ő is az… Tovább »

Hogy mondjam el neked, mit jelent e föld nekem? Szavak szürkék, hiteltelenek. Megpróbálom mégis, hunyd be szemed. Vedd át tőlem a szeretett képeket. Hallgasd a patak surranó vizét, kristálytiszta leheletét. Hegedűszó, virtuóz muzsika erdő mélyén a madarak dala. Síkvidék, szél fodrozta lankák hullámzó délibáb. Hegycsúcsok, hamvas gerincek, mély ölükben ragyogó ércek. Lenn, a mélyben földalatti… Tovább »

  Az alkony elküldte felém bíbor sóhaját,  vén fák alatt nyújtózik az árnyék. Elfáradtam én is hosszú sétámon, pihenni vágyom   Látod itt ér véget a világ, hol összeér az ég a víztükörrel, s eggyé válva hullámzik felém. Kősziklákon surran, majd korbácsol az idő csillagok gyúlnak fenn és buknak alá torzóként változik a tér, visszafelé… Tovább »

Fénytelen reggelek jönnek, kertek alatt búvó hajnalok után, a hóesés elsimítja az éjszakai lábnyomokatmik bezárt ajtódig vezettek.Lassan kihűlés dermedté válik a kinti világ. Hajad ezüstjén mereng a lámpa fénye,olvasol, vagy csak szunyókálsz csendesen, körülötted nem moccan az idő, némán kivár.Arcodonkisimultak a ráncok, ajkad szögletén félénk, szégyenlős mosoly bujkál.Talán álmodsz ésott vagy ahová az ébrenlétben mindig is vágytál, s lelkedben kedves… Tovább »

Álombeli lebegés, mantrák. Néha repülsz, aztán zuhansz, kövekre, tűhegyes üvegekre… aztán újra vágyakozol, reménykedsz, bizakodsz, és hitről mesélsz… később elfordulsz mindenkitől, önmagad burokjában értelmezed az időt. Nem értesz semmit, úgy érzed minden csak képzelet, mert nincs tér, nincs idő, nincs lét és nincs halál… illúziók vannak csupán. Nincs Isten, egyedül maradtál. Lebegsz egy légüres térben,… Tovább »

Egyszer megöregszünk…léptünk tétova lesz, bottal járunk.Sokat időzünk a múlt emlékeiben,visszapergetjük az időt…valamit folyton keresünk:egy mosolyt a múltból, elfoszlottfényképeket… ha egyszer megöregszünk,meghajlik az idő,és derékba tör minden színes álmunk.Magányra vágyunk, egy csendes zugraárnyas fa alatt, hol velünk időzheta lélek. Nincs kérdés bennünk,mindre választ kaptunk,sírva nevetünk majd… ha megöregszünk... Tovább »

A hajnal nem hoz enyhülést, kitárt ablakombólnézem az elsárgult kertem, hol torzókéntvirít a trombitafa virága.Sárga, tépett levelei fonnyadtan lógnak, szirma hull,haldoklik, vízért kiállt.Énekes madár repte lassú, trillája suttogó,szomjúság gyötri, hozzám repül. A vízzel kínálom, melyben megcsillan a felkelő Nap fénye, éget… a madár mohón oltja szomját.  én közben könnyezem… siratom a feketerigópárt, kikreholtukban találtam rá egy  hajnalon.Fáradt vagyok, talán… Tovább »

Figyelted éjszaka a hűvös csillagokat a kígyózó neonfényben bujkáló Holdat. Cipőkoppanásokból reményt szőtt a lelked:  – Talán takarót hoz, egy tányér meleg ételt. Hullott rád hópehely, mint manna az égből, lelkedben tavasz volt, álmodtál egy virágos rétről. Figyelj Barátom! Figyelj! Ne higgy a mesében, Arcod viaszfénye nem hat meg senkit sem! Utad min ideértél, már… Tovább »

Na, éljünk még egy kicsit, álmodjunk nagyokat.Kéjesen sikoltsunk, ha sáros lábbal belénk rúgnak.Gyermeki mosollyal rebegjünk hálát,ha szétszakítsák hitünk, és a kutyák elé dobják.Kik voltunk mi, hogy mertünk nagyokat álmodni?Mertünk kéklő égre Napot felfesteni, tengernyi mezőrevirágot szórni? Kik vagyunk mi? Hagytuk, hogy hitünket ellopják,gerincünket törjék, ősi büszkeségünkszégyenpadra dobják. Tömeggé váltunk, arctalanul állunk,béna kezünkből hullanak a zászlók.Szirének… Tovább »

  Zúgva, sisteregve jött a szél,  dühösen vágta rám a kertkaput. Forró leheletével felszárított minden harmatot. Bebújt bokorba, résbe, majd sziszegve hozzám bújt, körbe ölelt. Nem engedett, beszél hozzám. Illatokkal cirógatott, estikével, eső illattal. Szagokat hányt rám, égett hús szagát, temetetlen halottak bűzét… esti harangszót, gyermeksírást, üvöltve forgott, ágakat tört, majd elnémult egy percre, bűnbánón… Tovább »

  Ma megtagadtam a hazug Isteneket, az áldozó rózsafüzérem a sárba tapostam. Néztem, ahogy lepattantak a gyöngyök és gurultak szanaszét, árván pörögtek.  Elnémult rajtuk, a „Hiszek egy Istenben” És a” Mi Atyánk ki vagy a Mennyekben” szétfolyt a köveken. A Hit mi eddig éltetett végre utat talált a Semmibe, már nem görnyed tőle a hátam…. Tovább »

Hallod? A távolban morajlik az ég,villámok hasítják a sötét felhők hűs vizét.Bárcsak ideérne hamar, a pokol tüzét eloltani.   Hallod a távolból a suttogó morajt,mint hullámverés a rideg kősziklákon,köveket tör, rombolva épít.Bárcsak ideérne hamar… a pokol tüzét szítani.... Tovább »

Az utcákon porördög lődörög, néha imbolyogva megáll,majd nekilódul, dühösen becsapja a kékre festett ház ablakát.Roskadt kerítésen naptól fakult szunnyadó ruhák, fércük szakadt, esőverte múló idő szennyese .Az emelkedőn jön egy részeg, nyomja a pedált,káromkodik, mondja az istenigazát.Mérgesen csahol egy korcs, kapkod a lába után, de a rúgástólvinnyogva megáll. Esteledik. A Hold már felragyogott a bozótos felett.A… Tovább »

Villám hasított le a fekete égből,tűz hányta a szikrát a száraz avaron,lovak patája dübörgött a csendben, szaggatvaa síró földeket – Hová meneküljek? Rothadó termés a fákon, mezőn kóróváaszott virágok, humuszba érlelt rovarhullák,zúg a jajszó a hegyek felett: Mondd,hová meneküljek? Síró gyermek néz anyja szemébe,kicsi szívében reszkető félelem, éhes,mégse kér… az ajtón dübörögnek…– Kérlek, segíts, hová… Tovább »

Álmodik a Nyomor, elgyengült kezével kapaszkodót keres, de nincs sehol se egy görcsös ág, se egy kéz, ami felé nyúlna.   Sír a Nyomor, szeméből szürke eső esik, körülötte pocsolyává válik. Fél a Nyomor, a mától a holnaptól, fél a közelgő lépések zajától.   Éhezik a Nyomor, korgó hassal alszik, álmában nagyot nyel, sült húsról álmodik.  … Tovább »

Az éjszakai hidegben zúzmarás ágakra ült a Hold, az ereszen jégcsapok nőttek, híztak, szélesedtek. Suttogva közeledett a városba az északi szél, házak közé érve néma kerítés deszkáin dobolt. Végig remegett a jégcsapokon, s a szélorgona megszólalt, zengett  rajta a halálszimfónia. A félelem állkapcsa összerándult, a jajszót satuba zárta. Bent a házakban a pislákoló szikrákon fellobbant… Tovább »